MUNKATÁRSAK
ÉS MUNKACSOPORTOK
MUNKATÁRSAK
ÉS MUNKACSOPORTOK
Kutatásom a magyar nyelvterületen fellelhető amatőrfilmes csoportok, események, folyóiratok és tanulmányok felkutatása és rendszerezése. A jelen körülmények között elsősorban az interneten fellehető forrásokat és anyagokat kutattam. Megkíséreltem kontextusba helyezni egy-egy olyan archívumot vagy filmet, ami fellelhető az interneten, de kevés információ tudható róla. Továbbá elméleti kutatást is végeztem az amatőrfilm történetével, történelmi jelentőségével kapcsolatban.
A szlovákiai Galántán végeztem nyolcosztályos gimnáziumot, majd az ELTE BTK szabadbölcsészet–kommunikáció- és médiatudomány specializáció szakán végeztem el az alapképzést, szerkesztői ismeretek minor szakkal egybekötve. De hallgattam még anglisztikát és vallástörténeti tárgyakat is, főleg buddhizmust. Jelenleg az ELTE kommunikáció- és médiatudomány mesterszakos hallgatója vagyok. Az egyetem mellett dolgoztam már ügyfélszolgálati referensként, marketing-gyakornokként és fordítóként. Emellett még zeneiskolát is végeztem zongora szakon, tanultam dobot, ami a fő hangszerem, és autodidakta módon tanulok basszusgitározni is. Szenvedélyem még a bicikliszerelés.
A film több, mint mozgókép, mert a film közösséget is jelent, és mindent, ami azzal jár: beszélgetést, vitákat, értelmezést, rituális befogadást, a tudás közös létrehozását és megosztását. A 20. század során a film közös élvezetére olyan intézmények alakultak ki, mint a filmfesztivál, a filmklub, vagy a film iskolai oktatása. Ezek az intézmények sok esetben a szabadság kis köreivé tudtak válni. A lassan 100 éves magyar filmklubmozgalom mellett olyan rendezők és elméletírók álltak ki, mint Szőts István vagy Balázs Béla. Ideje egy olyan kutatásnak, ami a filmklubok szerepét a hatalommal való viszonyukban vizsgálja, és arra kíváncsi, hogy ezek miként tudtak kisebbségi közösségekről szóló filmeknek helyet adni. Cseke Balázs kutatása épp ilyennek ígérkezik. Idézet Balázstól: “A közösségi filmezés fogalmát szeretném kutatásomban tágítani. A filmkészítésen túl ide sorolom azokat a közösségeket is, akik valamilyen rendszer szerint közösen néznek és értelmeznek mozgóképeket. Kutatásomban a rendszerváltás utáni filmklubokkal fogok foglalkozni, különös tekintettel a kisebbségi tematikájú filmklubokra. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen közösségekben, milyen módszer szerint szerveznek filmklubokat, és hogyan alakítja át ezt a szcénát az internet elterjedése.” Balázs önmagáról: “Kommunikáció- és médiatudomány szakon tanultam az ELTE bölcsészkarán, 2019-ben végeztem mesterszakon. Tagja voltam „A város peremén” nevű kutatócsoportnak, amelynek tagjaival a Dzsumbuj néven elhíresült Illatos úti telep történetét és emlékezetét dolgoztuk fel. Ez alapján írtam az alapszakos szakdolgozatomat, később pedig a részvételi filmezést, és a MyStreet nevű közösségi filmes kezdeményezést kutattam. Tagja voltam a Mérei Ferenc Szakkollégiumnak, és évek óta részt veszek a Romakép Műhely szervezésében is. Az egyetem mellett korábban a Habitat for Humanity nevű lakhatási civil szerveznél dolgoztam, 2019 óta pedig az Index.hu politika rovatánál vagyok újságíró.”
A kortárs önéletrajzi kultúráról szóló kutatásomban a brit képzőművész Tracey Emin Top Spot c. filmjét elemezve arról írtam, hogy a szülővárosába visszatérő, az ottani kamaszlányok szexuális kultúrájáról riportszerű filmet készítő Emin szerzői pozíciója felfogható az autoetnográfia kritikájaként (sőt paródiájaként), amennyiben láthatóvá teszi az autoetnográfus kint is, bent is pozíciójának paradoxonát. Ezt a szempontot szeretném ebben a kutatásban tovább vinni, és a projektben részt vevő filmesek alkotói pozícióját vizsgálni a filmek narratív elemzése és a rendezőkkel készített interjúk alapján. Többféle forrásból szeretnék meríteni: a nagy tradícióval bíró irodalmi, filmes és etnográfiai szerzőségkoncepciókra és a videóújságírással foglalkozó kurrens szakirodalomra is támaszkodom. Külön figyelmet fordítok azokra az alkotókra, akik saját kulturális vagy etnikai közösségüket teszik láthatóvá a részvételi filmezés eszközeivel. Az ő esetükben az önéletrajziság és az autoetnográfia koncepciói lesznek a kiinduló pontjaim. Célom, hogy megpróbáljak kialakítani egy olyan fogalmi keretet, amellyel a részvételi filmezés sajátos alkotói pozíciói és az azokhoz kapcsolódó alkotói dilemmák leírhatók. Anna az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar és esztétika szakon. Ugyanitt, az Irodalomtudomány doktori programon szerzett PhD fokozatot A szerző az értelmezésben, szerzőségkoncepciók a kortárs magyar irodalomban című disszertációjával. 1999-2000-ben a londoni School of Slavonic and East European Studies magyar lektora volt. 2000-től az ELTE Média- és Kommunikáció Tanszékének, 2020-tól a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatója. A doktori fokozat megszerzése óta tudományos érdeklődése az irodalom és a média határvidékeire irányul, kutatásai a digitális kultúra és az irodalmi hagyomány kapcsolatával, az utóbbi időben a kortárs önéletrajzi narratívák medialitásával foglalkoznak. Ennek a témának az irodalomtudományi, médiaelméleti és nyilvánosságtörténeti szempontokat ötvöző vizsgálatára Bolyai Ösztöndíjat kapott, a kutatás eredményeit bemutató tanulmánykötet 2020 őszén jelenik meg. 2015-2018 között a Szépírók Társasága elnöke volt.
2007-ben szerezte BA diplomáját media production szakon az angliai University of Bedfordshire-en, majd 2015-ben Dokumentumfilmrendező mesterszakon végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Szembenézés című diplomafilmje megnyerte a Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm fesztivál ZOOM-IN szekciójának fődíját. Első egészestés dokumentumfilmje, az Anyáim története (társrendezésben Dér Asiával) 2020 tavaszán készült el, premierje a kanadai Hot Docs Fesztiválon volt. Szia Sári! című második egészestés filmjét saját családjáról készíti. Sári a rendezés mellett aktív részvételi filmes facilitátor. 2015 óta tart rendszeresen filmes workshopokat és táborokat Magyarország szerte, elsősorban gyerekeknek. Workshopjain párhuzamosan és vegyes csoportokban dolgozik hátrányos és nem hátrányos helyzetű gyerekekkel. 2018 óta az SZFE Doktori Iskola hallgatója, kutatása: A kamera, mint csoportkohéziós és csoportközi katalizátor azt vizsgálja, hogy a filmezés folyamata, a kamera használata hogyan befolyásolja egymásról alkotott képeinket, hogyan oldja a csoportközi sztereotípiákat (illetve milyen hatással van rájuk) és a csoporton belüli konfliktusokat. Idézet Sáritól: „Bár a világ számos részén már az 1960-as évek óta elterjedt módszer a részvételi alapú filmkészítés (participatory video), Magyarországon eddig alapvetően nem filmes eszközökkel dolgoztak a részvételiség eszközével. A Minor Média Kutatócsoport tagjaként kutatásomban feltérképezem a kortárs magyarországi részvételi filmes gyakorlatokat és a Magyarországon alkalmazható módszertan elemzésére és fejlesztésére a már létező elemzések mellé saját példákat hozok. Második éve tartunk ún. „Katalizátor” workshopokat a Zöld Pók Média Műhellyel, melynek keretében budapesti és hernádszentandrási, illetve budapesti és szomolyai kamaszok találkoznak és kapcsolódnak a filmezésen keresztül. Kutatásom beágyazása az OTKA részvételi filmes kutatásba egy lehetőség arra, hogy a magyar specifikus helyzetet nemzetközi kontextusba helyezzük és a részvételiséggel mint eszközzel dolgozzunk a társadalmi különbségek csökkentéséért.” Sári 2019 szeptemberében részt vett az InsightShare kurzusán, ahol a PV MSC hatáselemző technikát ismerhették meg a résztvevők. A technika a részvételi filmezés (participatory video) és a „leglényegesebb változás” (most significant change) módszerek ötvözése. A résztvevők megosztják a csoportmunka folyamat alatti számukra leglényegesebb változást és a sok fontos változásból kerül ki (egy részvételi kiválasztási folyamat során) a legfontosabb. A PVMSC értékelés zárásaként a kiválasztott legfontosabb változás történetét filmre viszik a résztvevők (interjúk, szerepjáték, rajzok, fényképek segítségével) amely ezáltal megoszthatóvá válik mások számára is. A módszernek számtalan előnye van a kutatók és a résztvevők számára is: megmutathatja a program sikerességének gátjait, konstruktív párbeszédre és kölcsönös megértésre ösztökél, a résztvevők közösen értelmezik, hogy miért és hogyan történt vagy nem történt változás.
Irodalomtörténész, kritikus, kultúrakutató, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa. Az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom, összehasonlító irodalomtudomány és kommunikáció szakokon, 2015-ben doktorált ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. 2015 szeptemberétől az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa. A Balkon kortárs művészeti folyóirat és a Médiakutató szerkesztője. Vera elsődleges kutatási területe az identitáselméletek és a popkultúra viszonya, amelybe beletartozik a részvételiség és interakció kutatása is. Korábban is foglalkozott részvételen és együttműködésen alapuló kutatással egy múzeumi kutatási projekten belül (Nyitott Múzeum), az itt elsajátított szemlélet jellemzi jelenlegi érdeklődési körét is. Kyra Gaunt amerikai etnomuzikológus fekete lányok jellegzetes táncait, játékait, illetve újabban ezek közösségi médiabeli megjelenéseit, a hétköznapi gyakorlatok, például a twerking identitásformáló szerepét vizsgálja. A hazai részvételi, elsősorban web 2.0 kultúrában is található társadalmilag sérülékeny csoportok identifikációs stratégiájaként működő mintázat. Mindebben egyszerre vannak jelen a popkultúra működésének és a reprezentáció politikusságának kódjai, amelyek megfejtésre várnak.
Borz a magyar függetlenfilmes és vándormozi-kultúra egyik meghatározó alakja. 1973-ban született Szekszárdon. A filmezéshez atomerőmű-gépészeti, színészi és szinkronszínészi, művelődésszervezői tanulmányokon/tevékenységeken keresztül vezetett az útja. 2001-2002-ben végezte el a Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskolájában a dokumentumfilmkészítő szakot, később ezt más iskolákban kiegészítette videóműsor-készítői, valamint KEY GRIP- (kameramozgatói) képzéssel. Borz kamera- és hangtechnikusként, valamint vágóként dolgozik. Pályája során megfordult a TV2-nél, az RTL Klubnál, az ATV-nél és a Duna Tv-nél is, valamint az Indexnél; dolgozott az OSI Roma Mentor Programjában és különböző alapítványokban (Kisebbségi és Emberi Jogi Alapítvány, Twist Olivér Alapítvány, Amaro Drom – Ember az emberért Roma Alapítvány, Fekete Doboz Alapítvány). Az általa elkezdett vándormozi-program az 1990-es évek második felében indult, nagyrészt önerőből, néha pályázati támogatásból (Phare Access Program, 2003-2004). Filmjeit többször vetítették már a Duna Televízióban, a magyar közszolgálati tévé Roma Magazinjában, valamint különböző fesztiválokon. Ez utóbbiakon nem egyszer díjazták is a munkáit.
Az OTKA-pályázat írása közben kezdett igazán látszani, hogy hányféle téma kapcsolható össze a részvételi filmmel. Ez utóbbit mint minor médiát is értelmezhetjük – olyan alternatív („kisebb”) médiaként, amely valamilyen módon megpróbál ellenállni az uralkodó (országos közszolgálati, kereskedelmi, vagy globális) médiagyakorlatoknak, vagy pusztán azokon kívül vagy azok peremén létezik, és demokratikus közösségi együttműködés keretében hozza létre a saját tartalmait. Ebbe például beletartoznak az amatőrfilmes közösségek (azért különírva, mert hangsúlyosan nem jelző az „amatőr”, vagyis nem minősítő funkcióban szerepel), a médiatáborok, a képessé tevést célzó médiaképzések, a filmkollektívák, a tematikus filmklubok és kisebbségi filmfesztiválok, valamint a mai részvételi filmezés nagy előképeinek, az amerikai Lionel Rogosinnak és Sol Worthnek, a francia Jean Rouchnak, vagy a magyar Raffay Annának a munkássága. A hátrányos helyzetű csoportok látásmódja vagy kulturális öröksége sokszor nem képezi részét a többség kultúrájának, és a fent említett szakemberek ennek megismerésére tettek kísérletet. Raffay Anna például az eltűnőben lévő néprajzi kultúra filmen való rögzítése céljából munkálkodott a magyar amatőrfilm-mozgalom erősítésén a hatvanas évektől; Sol Worth pedig antropológiai érdeklődésből szervezett egynyári filmes workshopot navahó indiánok számára 1966-ban. Ennek során többek között az derült ki, hogy egy film „mintázottságának” (ismétlődéseinek, szekvenciáinak, struktúrájának) finomsága összefügghet azzal, hogy valaki egy másik, adott esetben speciálisan etnikai jellegű művészeti ágban már szerzett gyakorlatot. Worth szerint egyes navahó indián nők (mint például egyik tanítványa, Susie Benally) azért képesek kifinomult filmes technikákat, például a vágást szinte észrevétlen gyorsasággal elsajátítani, mert náluk mindennapi szükséglet, hogy tervrajz hiányában fejben tudják tartani egy szőnyeg bonyolult mintájának tervét. Susienak a fejében és a szemében volt a leforgatott anyag, és a trénerek számára felfoghatatlan gyorsasággal tudta egymás mellé illeszteni a vágás során az egyes filmdarabokat. Az ilyesfajta, a többség számára rejtett tudások válhatnak közös tudássá a filmes projektek során – ami egyben bizonyítja a minor média elismerést kivívó, demokratikus potenciálját, valamint kinyilvánítja a filmen keresztül történő kutatás és (ön)megismerés jogát. Müllner András (1968) az Eötvös Loránd Tudományegyetem Média és Kommunikáció Tanszékének docense, és a tanszéken működő Minor Média/Kultúra Kutatóközpont vezetője. PhD-fokozatát irodalomtudományokból szerezte, Erdély Miklós költészetéről írott értekezésével (2001). Kutatási területe a magyar neoavantgárd művészet, valamint a vizuális kultúra és a kisebbségek ábrázolása. Ez utóbbihoz kapcsolódik a Romakép Műhely című dokumentumfilm-elemző program, amelyet egyetemi hallgatókkal közösen szervez. Több tanulmánygyűjteményt szerkesztett az elmúlt években, mint például az Apertúra online folyóirat tematikus száma Tiszaeszlár vizuális emlékezetéről, illetve a Replika Marshall McLuhan-száma, illetve a Enigma allegória-száma. 2016-ban jelent meg kismonográfiája Erdély Miklós Kollapszus orv. című kötetéről, Tükör a sötétséghez címmel. 2019 decemberétől négy éves OTKA-kutatást vezet az általa alapított Minor Média/Kultúra Kutatóközpont keretében. A kutatás címe: A magyarországi részvételi filmkultúra története és jelenlegi gyakorlatai, különös tekintettel a sérülékeny kisebbségi csoportok önreprezentációjára.
Hogyan lehet művészeti eszközökkel részvételi kutatást csinálni? Egyáltalán, hogyan kutassunk együtt (főleg karanténban)? Valahogy úgy rendeződött el a tudományos világ az elmúlt évszázadokban, hogy manapság a tudás másokkal való megosztása sem magától értetődő dolog, nemhogy a tudás közös létrehozása. 2020 tavaszán Oblath Márton tartott egy kurzust az ELTE Média Tanszékén, mint a Minor Média/Kultúra Kutatóközpont meghívott előadója. A résztvevő 20 hallgató nem csak tudást kapott, de jogosan érezte úgy, hogy tudást hozott létre álló- és mozgóképek, valamint szövegek formájában arról, hogy mi a művészetalapú részvételi kutatás. Marci témája a Minor Média OTKA-kutatásán belül a részvételi film és a részvételi dráma összekapcsolása a részvételi kutatási folyamattal. Ennek a részeként ír egy tanulmányt arról, hogy a kortárs részvételi művészeti projektekben hogyan jelenik meg a kutatási ambíció a művészek részéről és hogy a részvételi akciókutatások miként próbálják integrálni a művészeti gyakorlatokat a megismerési folyamatba. És hogy ezek a kísérleti projektek hogyan és miért romlanak el, vagy működnek érvényes megismerésként mégis. Oblath Márton szociológus, részvételi színházzal és a részvételi akciókutatás módszertanával foglalkozik. Fontos kezdeményezésüknek tartja a sajtaszinhaz.org-ot, amiben részvételi színdarabokat hoztak létre roma közösségekkel és drámatanárokkal (Új Néző, A hiányzó padtárs, Elveszettek, Éljen soká Regina!, Adósságcsapda), mindig azt szem előtt tartva, hogy az amatőrök által tartott előadás sikeresen invitálja közös gondolkodásra a közönségét. Most annak a módszertana érdekli, hogy a részvételi művészet konvencióit hogyan tudják közösen alkalmazni társadalomkutatók és filmesek azzal a céllal, hogy a kitalált játékokon keresztül laikusok és szakemberek a társadalomra vonatkozó legitim tudást közösen hozzák létre. Rendszeresen tanít az ELTE-n szociológusokat és gyógypedagógusokat, az SZFE-n pedig drámainstruktorokat művészet alapú kutatásra. Az OTKA program keretében egy két féléves művészet alapú részvételi akciókutatás órát tart a Média Tanszék hallgatóinak.
Kati fő kutatási területei a kép-szöveg kapcsolatok a vizuális kultúrában, ezen belül elsősorban a képregény történeti és elméleti vizsgálata, a trauma és emlékezetkultúra, és az olvasás átalakulása a digitalizáció korában. A részvételi kultúrában a kisajátítás és az empowerment problémái érdeklik, azaz hogy az együttműködés, támogatás és felhasználás különböző formái milyen hatalmi és etikai viszonyt hoznak létre intézmények és támogatók illetve társadalmilag sérülékeny csoportok tagjai vagy más nem professzionális alkotók között. Azt szeretné vizsgálni nemzetközi összehasonlításban, hogy milyen elvi és gyakorlati kérdéseket vet fel a kisajátítás kritikája, a kulturális autonómia értéke, a kontextus, tartalom és jelentés birtoklása, uralása. Orbán Katalin irodalomtörténész, kultúrakutató, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék habilitált docense és az ELTE Digitális Bölcsészet központ kutatója. Az ELTE BTK-n végzett angol-skandinavisztika szakon, majd 1997-ben doktorált az amerikai Rutgers egyetemen. Széles körű, sokszínű nemzetközi oktatási és kutatási tapasztalatot szerzett, tanított a Harvardon, a Szingapúri Állami Egyetem tehetségképző programján és a CEU-n mielőtt 2008-ban visszatért az ELTÉ-re. Az egyetem mellett számos más területen aktív, többek között tudományos, szépirodalmi és művészeti szövegeket fordít.
Gábor saját kutatási témáiról: “1. A Control Stúdió Filmegyesület 15 éve foglalkozik részvételi filmes képzések, táborok, filmklubok megvalósításával, ennek módszertani tapasztalatait szeretném összegyűjteni és rendszerezni, különös tekintettel arra, hogy milyen pedagógia módszerek bizonyultak hatékonynak és hogyan fejlődtek, formálódtak ezek az évek során. 2. Az elmúlt évtizedekben kikristályosodni látszik egy – rendkívül sokrétű és szerteágazó, mégis sok közös elemet tartalmazó – online mozgóképes nyelv. Fejlődése korai fázisában ez a nyelv elsősorban az alkotói szándékok szabad, demokratikus gyarapodásának közegében, a természetes igényeknek megfelelően alakultak, fejlődtek. Ahogy teltek az évek, ezt a fajta szabadságot számos korlátozó tényező alakította. Sajnos ez a terület is az élősködő, piaci szempontok elsődlegességét hirdető, gazdasági profitot termelő fogyasztói kultúra fogságába került, mégis – még ebben a megváltozott közegben is – sok mindent sikerült átmenekíteni a web 2.0 kultúra naiv korszakából. Különös éles ez az ellentmondás a piaci és az önmegvalósító szempontok között, ha a fiatalkorúak mozgóképes részvételét vizsgáljuk a különféle online felületeken. Kutatásom célja az itt fellelhető önreprezentációs formák és jellemzőik leírása, illetve annak feltérképezése, hogy a részvételi filmes forma – a piaci szempontok árnyékában – miképpen járul hozzá identitásuk kialakulásához, fejlődéséhez. 3. Pécsett a 70-es, 80-as években működött a Varga Csaba animációsfilm-rendező által alapított Ixilon Stúdió. Tervem a stúdió történetének, munkásságának feltérképezése, a stúdió keretei között készült filmes munkák adatbázisának elkészítése.” Gábor önmagáról: Pécsett születtem 1979-ben. Gyerekkorom óta a képek, mozgóképek bűvöletében élek. Édesapám képzőművésznek indult, majd aranyművesként végezte tanulmányait. Édesanyám általános iskolai tanárként kutatta egy szebb és jobb világ lehetőségeit. Egyetemi tanulmányaimat Pécsett a bölcsészkaron esztétika, majd filmelmélet és filmtörténetet szakokon végeztem. A filmtörténet értő szeretetét Zalán Vincének, elméleti érdeklődésem kiteljesedését pedig Tarnay László köszönhetem. Tagja vagyok a Control Stúdió Filmegyesületnek és a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesületének. 2004 óta fotó- és videódokumentálok művészeti és kulturális eseményeket, készítek dokumentumfilmeket és kísérleti mozgóképeket. Emellett gyerekeknek és felnőtt hallgatóknak filmkészítést, filmtörténetet tanítok. 15 éve szervezem a Képköznapok filmes tábort, 2018 óta pedig általános iskolás gyerekekkel internetes televíziót működtetünk. Családommal több, mint 10 éve Dunaszekcsőn, egy dél-magyarországi kistelepülésen élek.
A négyéves OTKA-kutatás második szakaszára terveztük a részvételi filmes akciókat, olyan filmesek vezetésével, akiknek nagy gyakorlatuk van ebben. A járvány sok változást hozott az életünkbe, többek között azt, hogy a tervezettnél előbb kezdtünk el agyalni egy részvételi filmes (jelen esetben online) akción. Megalakult a Részvételi Filmes Munkacsoport, és születőben vannak a filmek, amelyekről egyelőre csak annyi árulható el, hogy az 1. évad címe ez lesz: „A maszk útja”. A misztikus thrillerre emlékeztető című évad első részét tomori fiatalok készítették, akikhez Siroki Laci közvetítésével jutottunk el. A tomoriak a filmet egyfajta kihívásként a dunaszekcsői fiataloknak küldték, akik szintén elkészítették a maguk részét, majd kihívták a Hűvösvölgyi Gyermekotthon fiatal filmeseit. Siroki Laci projektmenedzserként dolgozik Tomoron és a tágabb, csereháti régióban. Az Autonómia Alapítvány, majd a Polgár Alapítvány munkatársaként szervezi a térség kultúráját, írja pályázatait. Sokirányú tevékenységéről szólva meg kell említenünk, hogy ő a Rom Som és a TASZ helyi képviselője, továbbá médiaszakember, aki filmes táborokat szervez a környékbeli fiatalok számára, és zenél is az általa alapított Dorco Band nevű csapatban. Először egy tehetséggondozási pályázat révén kerültünk kapcsolatba egymással még 2016-ban, és most felkértük, hogy csatlakozzon a Minor Médiához.
A koronavírusra válaszul létrejövő online tartalmak egyfajta kommunikációs öngyógyításként funkcionálnak, és az ország tisztifőorvosának véleményével ellentétben a gyógyításban a humor is fontos szerepet tölt be. Vajda Melinda, a Minor Média-kutatócsoport tagja ezt mondja a saját kutatási témájáról: “Kutatásomban szeretném feltárni a koronavírussal kapcsolatos online médiatartalmakat, amelyeket roma fiatalok és idősebbek osztanak meg a Facebookon, illetve a YouTube-on. Ezek a videók márciustól kezdtek terjedni és különbüző módon közelitik meg a vírus témáját. Találkozhatunk humoros kihívásokkal, információt megosztó, figyelemfelkeltő videókkal, valamint hitközpontú tartalmakkal is. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogyan formálódnak a roma közösségek az online térben, hogyan kreálódnak vagy épp szűnnek meg egyes határok a különböző nemű és korú felhasználók között. Ezentúl, a tér és idő, valamint a nyelv szerepét is fontos vizsgálni, hiszen az online térben a kapcsolatok is ezekben a koordinátákban értelmeződnek újra. A videók például sokszor két nyelven készülnek, romani és magyar nyelven. Kutatásomban szeretnék kitérni a nyelvhasználat es nyelvváltás aspektusaira is.” Melinda önmagáról: “Ferkovicsné Vajda Melinda vagyok és jelenleg a Roma Oktatási Alapnál dolgozom, ahol a fiatal felnőttek munkaerőpiacon való elhelyezkedését segítem. Ezen kívül a CEU-n tanítok romani nyelvet, ahol 2019-ben végeztem a Sociology and Social Anthropology (szociológia és társadalomantropológia) mesterszakon. Szakdolgozatom témája a Kanadából visszatérő romák otthonfogalma volt, és ezt a témát szeretném a jövőben is vizsgálni. A migrációs kutatások mellett nyelvészeti (romani/cigány) és médiaantropológiai kutatásokban is dolgoztam.”
A Minor Média/Kultúra Kutatóközpont előzménye a 2011 óta működő Romakép Műhely, amely egy speciálisan tematikus közösségi filmklub. Elsősorban a magyarországi roma közösségekről és személyiségekről készült dokumentumfilmeket láthat itt az egyetemista törzstagságát tekintve évadonként állandónak mondható, évről évre viszont változó közönség. Talán egy-két ilyen, tematikus jellegében hasonló típusú filmklubról tudunk az országban. A Romakép Műhely kilencven vetítést követő kerekasztal-beszélgetéséről készült videófelvétel az elmúlt tíz évben. Bár ezek a felvételek a kutatók és az érdeklődők számára hozzáférhetők a Romakép Műhely Youtube-csatornáján, de a kutatás és keresés szempontjából legfontosabb funkció hiányzik még, a kulcsszavas feldolgozás. Ez rövidesen elérhető lesz a Romakép megújult honlapján, mégpedig Varga Beáta jóvoltából, aki az OTKA-kutatás keretében hatalmas munkát végzett a videók kulcsszavazásával. Beáta önmagáról: “Varga Beáta vagyok, az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány első éves mesterszakos hallgatója. Az alapszakos diplomámat a Károli Egyetem szociológia szakán szereztem. Végzős gimnazistaként azért ezt a szakot választottam, mert már akkor is érdekeltek a társadalom különböző jelenségei és problémái. Az ELTE Média mesterszakára pedig azért jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy az alapszakon megszerzett tudásomat itt tudnám a legjobban továbbfejleszteni. Szociológiai tanulmányaim során több kutatásban is részt vettem. Többek között egy generációk közötti kapcsolatokat vizsgáló kutatásban, valamint egy nyolc napos erdélyi falukutató táborban is, amelynek során Székelyudvarhelyen és környékén élő emberek mindennapi életére, illetve vallásosságára voltunk kíváncsiak. Alapszakos szakdolgozatomban a nemek közötti viszonyok hazai megítélésével foglalkoztam, mesterszakos dolgozatomban pedig a hazai környezetvédelmi újságírás átpolitizálódását szeretném vizsgálni.”
Kriszti így foglalja össze saját kutatását: “A magyarországi részvételi filmkultúra története és jelenlegi gyakorlatai, különös tekintettel a sérülékeny kisebbségi csoportok önreprezentációjára” című OTKA-kutatáson belül a doktori kutatásommal összefüggésben olyan múzeumpedagógiai programokat vizsgálok, ahol a részvételi filmezés mint médium és múzeumpedagógiai módszer jelenik meg a múzeumokban, különös tekintettel a kisebbségi intézményekre. A kérdésem az, hogy milyen módon tudja a részvételi filmezés feloldani a megfigyelő-megfigyelt ábrázolási hagyományait, és milyen módon tud a múzeumpedagógiai programokba beépülni.
A részvételi film kortárs kultúrája rendkívüli módon szerteágazó. Módszerként használják azokban az akciókutatásokban, amelyekben a különböző hátterű kutatók (a kutatott probléma által érintettek és a kutatást szakmaszerűen gyakorlók) közösen készítenek filmet, hogy kreatív módon fogalmazzák meg, és ily módon kommunikálják a döntéshozók felé az adott problémát. Például azt, hogy Nepál bizonyos területein miként érinti a gyerekek oktatáshoz való hozzáférését a klímaváltozás. (A gyakori áradások miatt nem jutnak el az iskolába.) Varga Zsófi szakmai gyakorlatát a Minor Média/Kultúra Kutatóközpontban végzi, a részvételi filmmel kapcsolatos szakirodalmat gyűjti össze, és azon belül választott magának egy önálló kutatási témát is, mégpedig azokat a projekteket, amelyek során hátrányos helyzetű közösségek női tagjai tanulnak filmet készíteni. Ez nem mindig egyszerű, mert a férfiak gyorsabban nyúlnak a kamerához. Tamara Push tréner írja le a nepáli workshopok kapcsán, hogy milyen sokat segített ezen a problémán az ún. “zsebszabály”. “Tegyétek zsebre a kezeteket!”, mondta a tréner. Zsebe viszont csak a férfiaknak volt (nekik volt mit tartaniuk abban), akik kezüket zsebre téve ideiglenesen hátrányba kerültek, amit a nők kihasználhattak, hogy hozzáférjenek a kamerához. Zsófi írja önmagáról: “Varga Zsófia vagyok, mesterszakos hallgató az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékén. Alapszakos egyetemi tanulmányaimat a Károli Gáspár Református Egyetem szabadbölcsészet és színházi stúdiumok szakon végeztem el, amelyet a bölcselet és színháztudomány iránti vonzódásom alapján választottam. Az eddigi munkáim során leginkább szervezői, kommunikációs és projektasszisztensi pozíciót töltöttem be cégeknél, szervezeteknél és ügynökségnél. Ezek a munkák elsősorban szervezői képességeimet és szakmai elhivatottság-tudatomat erősítették meg. Szerencsére már volt lehetőségem belepillantani egy filmkészítési folyamat munkálataiba is, ugyanis szereplőválogató asszisztensként koordináltam Nemes Nagy László Sunset és Nagy Zoltán Szép csendben című filmjeinek előkészítő folyamatait. 2016 óta dolgozom önkéntes alapon koordinátori pozícióban az Útilapu Hálózatnál, amelynek köszönhetően számos alkalommal volt lehetőségem részt venni nemzetközi színházi és társadalmi ügyeket feldolgozó projektekben és képzéseken.”