BLOG
MÜLLNER ANDRÁS
Bevezetés a Replika „Részvételi film” című számához, Replika 124. sz., 9.
Müllner András vendégszerkesztő néhány részvételi filmes példát említ meg a Bevezetőben: „Sümegen 2006-ban a részvételi videót belső értékelési módszerként használták az Európai Unió LEADER nevű, mezőgazdasági fejlesztést szolgáló programjában, hogy kipróbálják, mennyivel hatékonyabban tud működni a filmes önértékelés, mint a jóval formálisabb és adminisztratívabb külső ellenőrzés (High et al. 2012: 36–38). Indiában közösségi videós stábokat (Community Video Units) hoztak létre a 2000-es években, amelyek többek között az elterjedt szexuális zaklatásokról készítettek érzékenyítő filmeket, az eredmény többek között egy nők számára létesített segélyvonal lett Mumbaiban (High et al. 2012: 38–40). 2007 és 2010 között hat nyugat-balkáni ország alkotta meg az ún. Green Agendáját részvételi alapon videóra rögzített közösségi történetmeséléssel, melynek során a résztvevők annak a kihívásnak próbáltak eleget tenni, hogy a helyi kulturális örökségről szóló történeteket miképpen tudják egy nagyobb országos és egy még nagyobb regionális identitás részévé tenni (Nautiyal 2011). Egy vietnami és egy nepáli workshop során a gyerekek a természeti katasztrófákról és a klímaváltozásról tanultak, az utóbbi esetben az olvadó gleccserek okozta árvizek által elsodort híd újjáépítése lett a konkrét cél (Plush 2012). Ugandában a szexuális egészség és a HIV- fertőzés elkerülésének témáját járták körbe a részvételi videó és dráma módszerével (Waite 2012). A részvételi videót auto-etnográfiai kísérletben alkalmazta az a projekt, amelyben ausztrál és új-zélandi lányok készítettek filmeket a nővé válás témáján belül (Bloustien 2012). Trencsényi Klára és Vlad Naumescu (2021) 2015-ben menekült fiatalokkal együtt dolgoztak az Open Learning Initiative (OLIve) nevű programban, melynek során azt a hiányt próbálták pótolni, ami a menekültekről szóló dokumentumfilmeket jellemzi, vagyis a saját történet saját hangon elmesélését. Stefano Piemontese (2021) roma fiatalokat vont be a saját kutatásába, amelyben a Kelet- és Nyugat-Európa között oda- vissza zajló migrációt vizsgálta, különös tekintettel a marginalizált közösségekre. A sort a végtelenségig folytathatnánk, ami egyben azt is jelzi, hogy a részvételi videó az elmúlt fél évszázad során beépült a vizuális kutatási és fejlesztési módszertanok közé, miközben a módszer maga sem egységes, minden egyes workshoppal és projekttel egy új verzió keletkezik. […]”