Dokumentumfilmrendezőként mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogy egy-egy filmnek milyen hatása lehet a benne szereplőkre. Nagyon érdekelt, hogy a kamera jelenléte nehezítő tényező-e vagy épp ellenkezőleg, előmozdít valamit, ami máskülönben nehezen lenne tetten érhető. Az elmúlt évek filmkészítői tapasztalataira támaszkodva meggyőződésem, hogy a kamera és maga a filmezés aktusa katalizálni tud.

Amikor 2014-ben, három évvel anyukám halála után elkezdtem készíteni Szembenézés című diplomafilmemet, még nem tudtam, hogy ekkora ereje lehet a kamera jelenlétének. A filmet apukámmal és öcsémmel forgattam anyukám elvesztésének feldolgozásáról. A forgatás és az elkészült film is egyfajta gyászterápiává vált. Szembesültem azzal, ahogy a kamera katalizátorként, mediátorként, védőburokként vagy épp provokatőrként tudott jelen lenni a forgatásaink során. Olyan változások történtek meg , olyan dolgokat mondtunk ki egymásnak, amikre nem lett volna esélyünk máskülönben. A mi esetünkben a kamera jelenléte egy dialogikus teret teremtett, melyben ott és csak akkor, lehetőségünk volt kimondani az évek óta elfojtott kérdéseinket és feloldozni önmagunkat és egymást a bűntudat alól. Mindannyian tudtuk, hogy ez a kapu most nyílt ki és ha nem élünk a lehetőséggel, szinte lehetetlen lesz visszatérni egy hasonló állapotba. A kamera jelenléte persze mindeközben sérülékennyé is tett minket, de pont ez a sérülékenység generálta a valódi változást. Nekünk a kamera katalizátor jellege segítette a feldolgozást, előmozdította az egymás közötti kommunikációt, mintha egy néma terapeuta lett volna jelen.

A forgatás során szerzett tapasztalatokra építve úgy éreztem, hogy ezt a katalizátor szerepet máshol is alkalmazni kell. Ami működött egy személyes történetben és mikro szinten – a saját családomban – azt szerettem volna makro szinten is kipróbálni. Megvalósulhat-e ez a segítő hatás nagyobb csoportokon belül vagy akár csoportok között?

Hamarosan elkezdtem tanulmányozni és alkalmazni a részvételi filmezés módszerét, mely egy egyedülálló empowering folyamat. A módszer képessé teszi elsősorban a hátrányos helyzetű közösségeket arra, hogy saját hangjukon szólaljanak meg, és az egész folyamat aktív résztvevőjeként magukról készítsenek filmet. Én gyerekekkel kezdtem el dolgozni és a vidéki és budapesti filmes workshopok során egyértelművé vált, hogy a társadalmi törésvonalak problematikája az a terület, ahol ma Magyarországon a leginkább szükséges párbeszédet indítani a film segítségével.

A kezdetekben ezeknek a projekteknek még nem volt célja a csoportközi konfliktusok oldása, a kamerát és a filmezés eszközét elsősorban az önreprezentáció kifejezésére és a csoporton belüli kapcsolatok javítására, kooperációra használtuk. A következőkben rövid áttekintést adok azokról a saját csoportmunkákról, melyek elvezettek a kutatási témámig, s melyek megerősítettek abban, hogy szükség van egy katalizátor módszertan kidolgozására.

Az első projekt 2016-ban Bátán, egy Tolna megyei kis faluban zajlott, ahol helyi roma kamaszokkal filmeztünk: közösen létrehoztuk az Életem sztorija című dokumentumfilmet . Azáltal, hogy közösen dolgoztunk, forgattunk, egyfajta eszközt adtunk a kezükbe arra, hogy kezdjenek valamit a helyzetükkel, hogy megmutathassák az életüket úgy, ahogy azt ők látják és ezáltal a saját közösségüktől is elismerést kaphassanak. Az elkészült 30 perces filmet először Bátán, a Művelődési Ház nagytermében vetítettük, ahova több osztályt is elhoztak a helyi iskolából. A záróvetítést az Autonómia Alapítvány szervezésében az egykori DocuArtban tartottuk, ahol egy filmes, szakmai közönség találkozhatott a civil szféra képviselőivel. Nagyon fontos volt számunkra, hogy egy kisközösség a saját helyzetéről, a saját szemszögéből tudjon mesélni, hogy ne mi beszélgessünk velük, hanem ők egymással. A fókusz a kisebbségi reprezentáció lehetőségének megteremtésén volt és a társadalmi többség „csak” mint közönség jelent meg.

A bátai projekttel körülbelül egy időben indult részvételi filmes foglalkozás-sorozatunk, melyet a Zöld Pók Médiaműhellyel közösen szervezünk. Különböző korú gyerekekkel dolgozunk, különböző időtartamú programokon Magyarország-szerte. Érdekes tapasztalatszerzés volt számomra, hogy mennyire közösségekre és egyénekre szabottan kell egy-egy workshop folyamatot megtervezni és hogy mennyit számít egy tanoda és megfelelő szakemberek jelenléte egy településen. Bagon a kamasz résztvevőkkel szinte képtelenség volt leforgatni akár egy interjút is (a folyamatos hangzavar miatt), míg Gilvánfán két nap alatt egy falu-bemutató kisfilmet készítettünk, amit az egyik résztvevő gyerek vágott. A filmet készítő gyerekek nem úgy mutatták be a falujukat, mint ahogy a felnőttek beszélnek a hátrányos helyzetű Gilvánfáról. Nem ragadtak le a problémáknál, hanem lenyűgözve meséltek arról, ami körülveszi őket.

2017 őszétől két éven át tartottunk heti rendszerességgel filmes terápiás foglalkozásokat Budapesten a Bólyai Gyermekotthonban (Mácsai Bálint pszichológussal), ahol elsősorban a filmes gyerek-pszichodráma módszerével dolgoztunk. Ez a módszer a pszichodrámán alapszik, segít a gyerekeknek kijátszani a traumájukat, vágyaikat, nehézségeiket, a filmezéssel ötvözve pedig lehetőséget nyújt tehetségük, ötleteik kibontására, belső világuk megmutatására akár konkrét, akár szimbolikus szinten.

2017-ben Dombóváron tartottunk workshopot Grosch Nándor filmes pszichodráma szakemberrel, ahol a projekt célja az integráció, az érzékenyítés elősegítése volt a helyi lakosokkal együttműködve. Ezért itt a bátai programhoz képest (ahol a kisebbségi reprezentáció volt az elsődleges cél) már egy dialogikus és demokratikus térben “dolgozott a kamera”. A résztvevő 9-10 éves gyerekek közül öt gyerek Dombóvár szegregált részeiről jött, ketten pedig egy jobb módú környékről, Új Dombóvárról. A hatnapos workshop eredményeképpen négy kisfilmet készítettek a gyerekek, amikben a négy településrészt mutatták be. Ennek a munkának fontos célja volt a roma és nem-roma lakosság közötti kapcsolat elősegítése, az elfogadás és érzékenyítés erősítése. A film vált a kommunikáció alapvető eszközévé, interjúkat készítettek egymással, forgattak egymás otthonában, a kamera egyfajta hidat alkotott a két nagyon különböző társadalmi rétegből érkező gyerekcsoport között.

A felsorolt workshopok, a gyerekekkel való foglalkozások tanulságain keresztül érkeztem el oda, hogy tapasztalataimat szeretném összegezni, világos és kidolgozott válaszokat találni arra, hogy hogyan tud katalizátorként működni a kamera. Emellett pedig célom egy módszertani kézikönyv megírása, melyet a filmes, akciókutató, antropológus, szociológus vagy civil ügyekkel foglalkozó szakemberek hasznosíthatnak társadalmi projektjeik során.

Számtalan probléma mentén lehetett volna elindulni a magyar társadalmi térben, mely területeken a részvételi alapú technikák segíthetnek. Az egyik legaktuálisabb társadalmi probléma az előítéletesség. Az előítéletek a gyermekkorban kezdenek kialakulni, a kamaszkorban szilárdulnak meg, akkor dől el, hogy mely csoportok irányában vagyunk előítéletesek. Kutatások azt bizonyítják , hogy az ember huszonéves korában már nem (vagy csak nagyon ritkán) változtatja meg az attitűdjét más csoportok felé. Ezért is döntöttem úgy, hogy az előítéletesség mentén a kamasz korosztályt választom célcsoportomul.

Saját workshopjaim során azt tapasztaltam, hogy sok vidéki fiatal életének legmeghatározóbb identitásformáló eleme az, hogy roma . Ezzel szemben azt is érzékeltem, hogy a fővárosban ez kevésbé fontos, általában nem a magyarságuk mentén definiálják magukat a fiatalok. Azonban mégis azt, hogy ki vagyok én, azon keresztül mondom el, hogy ki nem vagyok. Azt, hogy melyik csoporthoz tartozom, sokszor az határozza meg, hogy melyikhez nem. A magyarországi előítéletesség fő célcsoportján, a romák helyzetén nem segít a társadalmi kapcsolódások mérhetetlen átpolitizálódásának folyamata. Mivel én nem szerettem volna a már számtalan létező roma-magyar kutatási sorba becsatlakozni, ezért fókuszomnak a város-vidék kapcsolódását választottam. Természetesen ebben a relációban is megkerülhetetlen a rasszizmus, a cigányellenesség, mint reprezentáció és mint intézményesült gyakorlat, azonban mégis tágabban foglalkozik a társadalmi törésvonalakkal. A csoport minden társadalmat meghatározó elem és nagyon sokféle kisebbségi és többségi csoporthoz lehet tartozni. Ezért is tartom fontosnak, hogy kutatásomban kiemelt hangsúlyt fektessek a csoportidentitásra és a csoportközi konfliktusok oldására és hogy a magyar-roma és város-vidék relációk mellett más heterogén csoportok filmen keresztüli kommunikációjának lehetőségeit is vizsgáljam. Ilyen csoportok lehetnek például fogyatékkal élők és épek, szociálisan hátrányos és nem hátrányos közösségek, egymással konfliktusban álló nemzetek vagy nemzetiségek, de akár egy cégnél beosztottak és vezetők is.

Készülő doktori értekezésemben a kutatásom során kidolgozott saját filmes módszeremet mutatom be, amiben a kamera segítségével megvalósuló találkozás a sztereotípiák csökkentésének, a társadalmi és térbeli távolság lebontásának eszközeként funkcionál. A módszer a filmezésen keresztül foglalkozik a résztvevők reprezentációjával és önreprezentációjával, dialogikus irányelveken alapul és a közösségépítést és a participációt tűzi ki célul.

Az elmúlt 5 év részvételi filmes workshopjainak tapasztalatai kapcsán azt látom, hogy a film, mint művészeti kifejezési forma kiváló eszköz a dialógus előmozdítására, az emberek közötti kapcsolatok megerősítésére. Magyarországon eddig alapvetően nem filmes eszközökkel dolgoztak hasonló területeken, ezért a nemzetközi és magyarországi részvételi filmkészítés jó gyakorlatainak kutatása és terjesztése a médiaműveltséggel kapcsolatos pedagógiai tevékenységre nézve is pozitív eredménnyel járhat, egy ilyen módszertan kidolgozása pedig hiánypótló lehet.

A filmben megjelennek álmaink is, melyek mindegyikében anyukám beteg, gyenge, kórházban van, szenved. A forgatás első időszakában még ilyeneket álmodtam, azonban az elmúlt pár hónapban már teljesen más álmok jönnek, melyekben egészséges, vidám, s a régi, az igazi anya jelenik meg.

Haragonics Sára: Film után élet – Hogyan hat a dokumentumfilm a szereplői életére? SZFE – Dokumentumfilmrendező művész MA – szakdolgozat, 2015. 3-4.

Jelentése: képessé tevés

A workshop az Autonómia Alapítvány szervezésében valósult meg, csoportvezetőtársam Manuel Contreras volt. A projectről itt lehet részletesebben olvasni: https://www.facebook.com/notes/auton%C3%B3mia-alap%C3%ADtv%C3%A1ny/eleinte-nem-tudt%C3%A1k-mit-akarnak-mes%C3%A9lni/1336348886408267/ Utolsó letöltés: 2020. 05.20.

Itt pedig a filmet megtekinteni: http://autonomia.hu/hu/programok/a-helyi-parbeszed-elosegitese-roma-lakta-falvakba-uj-tipusu-muveszeti-foglalkozasok-segitsegevel/

Többek között a következő helyszíneken készültek kisfilmek: Bag, Gilvánfa, Szeged, Pécs, Salgótarján, Salgóbánya, Agárd.

https://www.facebook.com/295227737188250/videos/1690235014354175/

“A művészetterápiás fókuszú, dramatikus filmcsoportok célja, hogy a résztvevő gyerekek minél közelebb juthassanak téma-ötleteik magjához, a bennük rejlő kreatív indíttatás egyedi kibontásához. A csoportalkalmakon a gyerekek az általuk választott és a vezetők által ajánlott fókusztörténetekben választanak szerepeket és játsszák le azokat, miközben a dráma színpada egy forgatási helyszínné alakul. A folyamat végére egy rövidfilm készül a gyerekek által lejátszott történetekből. A forgatások során a gyerekek alkotják a filmforgató stábot és ők a korábbi drámafolyamból leforgatásra választott történetük szereplői is. A félévet egy-egy helyi vetítés és díjátadó zárja.” (Grosch Nándor, a filmes pszichodráma megalkotója, Gyerekszem Egyesület)

A kisfilmeket itt lehet megtekinteni: https://index.hu/belfold/2017/12/20/abcug_autonomia_alapitvany_dombovar_fejlesztes_hatranyos_helyzet/

Váradi Luca: Youth Trapped in Prejudice – Hungarian Adolescents’ Attitudes towards the Roma. Wiesbaden, Springer, 2012.

2020. Szomolya